Minden egyik napról a másikra napra egy nyirokcsomó duzzanattal kezdődött a nyakán. Egy este vettem észre, másnap reggel rohanás az orvoshoz, mi lehet. Az orvos küldött minket vérvételre , a 2. Vérvételnél, ami szerológiai vizsgálat volt kiderült, hogy mononukleózisa volt. Bár fucsaltam, mert nem volt magas láza különösebben nagyon fájó torka sem, csak 1 nátha...teltek múltak a hónapok rendszeres visszájáró paciense lettünk a háziorvosnak, aggódtam, olvasgattam neten panikoltam ... rendszeresen mentem vissza, több labor vizsgálatot kértem a vérvetelek továbbra sem mutattak semmit csak 1 le zajlott mononukleózist. Eltelt 1 év kb , ez idő alatt az orvos sehova nem küldött tovább, magam olvasgattam , kértem időpontot magán nyaki uh-ra , ami reaktiv nyirokcsomókat mutatott , ekkor már volt időpontunk a hematológiára Budapesten. Én már tudtam melyen legbelül ezt, a férjem hitte hogy semmi komoly, utolsó pillanig nem gondolta , hogy baj van, de az anyai megérzések másak, éreztem hogy baj van. A hematológiai ambulancián a professzor felkészített a betegség gyanújára. Kaptunk időpontot nyaki nyirokcsomó biopsziára . Csak sírni tudtam mikozben mondta az orvos hogy lehet hodgkin... mondta nem kell kétségbe esni, 40 éve van a pályán a hematológián , egyetlen hodgkinos gyermeket sem veszített el. Ez volt ami nyugtatott. Mai is a fülemben cseng ez a mondat. Itt valahogy leblokkolt az agyam, beszélt a kemoterápiára, a lehetőségekről, de csak üveges tekintettel bámultam rá, a kisfiam éreztem hogy valami baj van. De szegenykem 8 évesen mit is érthetett volna belőle...
Jött a biopszia. Minden rendben volt este már haza is engedték, velem aludhatott a drágám. Kb 1 hét alatt meglett a szövettan. Menjünk vissza kontrollra a sebeszetre, ott mondta a doki, hogy menjünk át a hematológiai ambulanciára mert találtak valamit a szövetben. Tustam, éreztem... hogy milyen érzés járta át a testem elmondhatatlan...fájdalom, félelem és mégis megkönnyebbülés. Mert tudtam hogy már.jo helyen vagyunk és meggyógyítják... 1 év telt úgy hogy talalgattam , álmatlan éjszakán olvashattam a hodgkinról. (Minden jel erre utalt ezért nem is értem miért nem küldött tovább az orvos. Meg a hematológiai beutalót is én harcoltak ki.....)
A doki közölte velem hogy a kisfiamnak hodgkin limfómája van egyetlen kérdésem volt , melyik altípus, a klasszikus? "Szerencsere " igen. A doki vigasztalta ha úgy adódna, hogy valaszthatna magának betegséget a hodgkint választaná.
Repültek a percek , kavarogtak a gondolatok a fejemben. Szoptatni kellett pont a 2 hónapos kistestvért , be mehettünk az irattárba, aminek örültem, hogy sirhattam végre úgy hogy nem látnak. A kisfiam kérdése örökre bennem él: Anya ebbe a betegségben meghalhatok? Zokognom kellett volna, de nem tehettem. Üvölteni tudtam volna, de össze szorított foggal vissza tartva az érzéseimet válaszoltam neki hogy dehogyis. Erős gyógyszert fognak adni, és meggyogyulsz... szörnyű volt... az 50kmes úton hazáig végig bőgtem... senkivel se akartam beszélni.
Egyeztettünk az osztalyon a kezelő orvossal hogy lesz MR , pet ct és ezt követően április 26an indulnak a kezelesek. Közben meg szülinapot ünnepeltük neki, húsvétot tartottunk és vártam ... próbáltam felkeszulni a legnehezebbre. Amit egy anyának át kell élnie... a kicsi miatt nem tudtam én menni a kezelésre befeküdni vele , apanak kellett, szörnyű volt hogy mellette kellett volna lennem és nem tudtam , a 2 hónapos tesót nem hagyhattam itthon... mikor befeküdtek kiahangosítva a telefonon lehettem velük a kezelés megkezdese elotti konzultáción. Minden elmondott az orvos, köztük azt is hogy ez egy sajnos kiterjedtebb betegség, ami a csontvelőt is érinti 4.staduim. Ezt már sajnos én láttam hamarabb az eesztben lévő pet ct leletben. Egész úton hazáig sírtam... csak sírtam... semmire sem tudtam koncentrálni... szörnyű volt. A legrosszabb dolog amit valaha átéltem... nehéz nap volt... Nagyon nehéz. Mindenkinek.. a kisfiamnak aki életében nem volt meg kórházban, nem kapott infúziót sem , fel kellett gyorsan nőnie. Nehezen ment, a gyógyszere bevétele... a sok sok keserű szteroid.... végül sikerült kitalálni 1 módszert.... másnap haza engedte az orvos 5 napos kezeles volt kiirva de feltehette ambulánsan. A legjobb érzés volt végre hozzá bújva aludni...
Teltek a napok, a hetek, a kezelesek zajlottak, jött a hajhullas... minden nap félve simogatta a haját mikor kezd hullani... mindig rövidebbre vágjuk, de mikor a nagykönyv szerinti 14. Napon el kezdett hullani idegesítette szúrta.... hát amikor nekem kellett 0-al levágnom a haját olyan érzés volt mintha a szívem tépni ki valaki a helyéről...a konnyeim folytak .... zokogtam... megszólalni sem tustam .. Szerencsere ő jól viselte meg talán tetszett is neki a rövid haj,.mint apanak van... napokon át amikor megláttam a sírás jött rám. Éjszakánként sírtam... hogy ne lássa se ő se más... sok minden keresztül mentünk.. csontvelo biopszia a combcsontból, ahonnan nem akart múlni a folt a pet ct jelezte, azután a fájdalom amit átélt... elmondhatatlan milyen napokat éltünk át. Jött a pic line kanul be helyezés az utolsó előtt kezelésnél azaz az 5. Hónapban. Nem bírták a vénái... és a mi lelkünk sem hogy láttuk nennyit szenved minden egyes kanul behelyezésekor.
Az utolsó kezelés utan azt hittem vége ... de még nem volt teljes negatív a pet ct. A combcsontban maradt a folt. Vártunk lesz e sugárterápia. Teltek múltak a hónapok, azóta lassan fél Eltelt, egyenlőre nincs sugár, gyakori ct es mr vizsgálat . Várjuk hogyan alakul. Most kezdett csökkeni az aktivitás a csombcsontjában. Talalgatnak hogy lehet ciszta csak, vagy valami fejlődési rendellenesség mert a biopszia negatív volt.
Várunk... már látjuk a veget talán , 1 év után már csak jó napokat szeretnék atelni. Semmi másra nem vágyom csak hogy meggyógyuljon a gyermekem.
A betegseg miatt kicserélődött teljesen a pici kisfiam, felnőtt nagyfiu lett belőle. Mimden napunkat együtt töltjük itthon, egyenlőre el sem tudom képzelni hogy fogom újra vissza engedni iskolába, de azt tudom hogy hálás leszek örökké a hematológusoknak hogy meg gyógyítják a kisfiam.
Hát "röviden " tömören ennyi a mi betegség történtünk, remélem ennek megosztásával segíteni tudtam, annak aki nyirokcsomó duzzanattal küzd... mindig a megérzésekre kell hallgatni, és irány az orvos!